2012. február 5., vasárnap

A dicséret ereje

Sosem terveztem úgy a blogomat, hogy majd nagy bölcsességeket fogok a világ (vagy annak a néhány embernek, aki ide keveredik) tudtára hozni, hogy majd én leszek a megmondóember, aki elmagyarázza, hogy hogy kell vagy hogy kellett volna... Itt nincsenek nagy bölcsességek, mélyenszántó gondolatok, csupán napi butaságok Berni-világából avagy a gumibelsőből, ahogy még nagyon frappánsan jellemezhetném. Ide aztán semmi aktuálpolitika, semmi bulvár nem tud válogatás nélkül bejutni, elég nagy szűrő van. Aztán most mégis eljött az a bizonyos pillanat... Nem másról van szó, mint arról, ahogy mi magyar emberek véleményt formálunk a dolgokról, másokról, azok teljesítményéről. Az egész onnan jön, hogy pár napja nem dohányzom. Kicsit feszültebben telnek a napok. Nálam egy sima átlagos nap is kiverné másnál a biztosítékot, úgyhogy el lehet képzelni a közvetlen környezetemben lévők mit élhetnek át nap mint nap. Másrészről, imádok cigarettázni, és nem is fogadtam szívesen az ötletet a leszokással kapcsolatban. Az eredeti terv az volt, hogy majd, ha 30 leszek, leszokom, amit szépen elsunnyogtam. Aztán, majd január 1-től, és  hogy, hogy nem, ez is elmaradt. Be kellett látnom, hogy ezek a határidők, mind csak időhúzások arra nézve, hogy elódázzam a leszokást. Aztán a minap gondoltam egyet, és a reggeli cigi + kávé kombó után nem gyújtottam rá többet. Először csak azt figyeltem, hogy kimaradt az első, aztán a második, aztán már a hatodik, és így tovább. Első nap még óránként lementem a teraszra a cigiszünetet eltölteni (cigi nélkül), másnap már elég volt napi kétszer kimennem. Hát, így telnek a napok, viaskodok magammal, hiányzik a cigaretta, maga a rágyújtás, a füst, az ízek... de csakis a teljes mértékű absztinencia visz előrébb a leszokás felé. A "csak a reggeli kávéhoz", "csak ebéd után", "csak napi x szálat" alkudozások egytől egyig időhúzás. És épp emiatt gondolom azt, hogy egy igazi hőstett, amit most teszek. Minden pillanat, minden óra, minden nap egy-egy győzelem. És hát elérkeztünk oda, amiről eleve írni akartam. Akik tudnak a kis akciómról, nagyon örülnek neki, és támogatnak. Néhány szkeptikus is akadt ugyan, ami viszont nagyon mellbe vágott, és elgondolkodtatott, arról, hogy hogyan is dicsérünk, hogyan is támogatjuk mi emberek egymást, az az volt, hogy volt valaki, aki azt mondta nekem, miután közöltem, hogy két napja nem gyújtottam rá, hogy "Én két nappal nem dicsekednék. Az emberek pár napig bírják, majd általában visszaszoknak. Majd ha már egy éve nem gyújtottál rá, az a valami." Nos, ez akkor irtó rosszul esett. Egyrészt nem dicsekedtem, csak tényt közöltem. Bár akár dicsekedhettem is volna, hiszen ez akkor is teljesítmény, főleg tőlem, hiszen imádok cigizni. Aztán, azt is gondolom, hogy minden út az első lépéssel kezdődik. Nem mondhatom ma még azt, hogy már egy éve dohányzom, holott csak pár napja. De ebben a pár napban benne van annak az egy (és remélem még több) évnek a lehetősége. És innen jutott eszembe, hogy mennyire nehezen tudunk dicséretet mondani. Pár hónapja olvastam egy blogban, hogy kutatások alapján elemezték, hogy a gyerekek milyen arányban hallanak pozitív illetve negatív kritikát. A szám megdöbbentő lesz: minden 1500 negatívra jut 30 pozitív. Mert a magyar embernek mindig van véleménye, ami legtöbbször negatív, mindig van egy-egy jó tanács a tarsolyában, kritikák tömkelege, beszólása, egy-egy szellemes megjegyzése, és főként ugye az, hogy mi tiltva nevelünk, ami szintén nem tesz jót a gyerekeink énképének. És hát gondoljunk bele, felnőttként mennyi pozitív élmény ér minket a napi rutin során? Ha rámosolyogsz valakire az utcán vagy a boltban a pénztárosnőre, még ő néz rád furcsán, holott alapból ennek természetesnek kéne lennie. Visszatérve a gyerekekhez, mindig az amerikai nevelés jut eszembe ilyenkor. Nyilván teljesen más kultúra, más társadalmi normarendszer, de azért érdemes elgondolkodni azon, hogy náluk a dicséret természetes dolog. Hogy a gyerek igenis megérdemli a dicséretet, ha jó valamiben, hogy megfelelő, egészséges önbizalma legyen. Azt gondolom, hogy ha a gyerek egy megfelelő mennyiségű, állandó pozitív visszacsatolásban nő fel, akkor sokkal könnyebben veszi később is az akadályokat. Míg nálunk éppen ennek a hiánya miatt, általában önbizalom hiányos, alacsony önértékelésben szenvedő, folyamatos frusztrációban élő felnőttekkel találkozhatunk.


1 megjegyzés:

  1. 4 éve ,hogy leraktam a cigit és tudom , hogy nem könnnyű. Akkor én is sok negatív kisugárzású emberrel találkoztsm. A többsége ezeknek az embereknek ma is dohányoznak , de mára már csak annyit mondanak "de jó neked , én is le szeretnék szokni" Vagy a másik csoport "ha a cigi ára eléri a 800ft.-ot tuti lerakom" Na ők akkor fogják letenni a cigit mikor én nem fogok tankolni a kocsiba :) Szóval a lényeg az elhatározás és az akarat , és jóval később jönni fog az elismerés.

    VálaszTörlés