Csigazabálás parasztéknál

Nah, a minap elmentünk Szegedre, és hogy hogy nem végre úgy alakult, hogy találtunk egy éttermet, ahol lehet csigát kapni. Persze, ez kapásból kiverte a biztosítékot a négyfős asztaltársaság másik 3 tagjánál, mert hát a csiga nem épp az asztalra való, azt lesöpröd onnan, nem hogy várod, hogy odakerüljön, és még meg is edd. Szóval, mint mondják kell egy fajta perverzitás a csigaevéshez, és mivel elég idióta és meggyőző is vagyok ilyen téren, így mivel ha én feladom 10 percre a vegetáriánus táplálkozásomat, akkor a többiek is le tudják tuszakolni azt az 1-1 db csigát.

Mivel igazából a csigának magának semmi íze nincs, így elméletileg az elkészítés módja adja meg az esszenciáját. Hát, biztos lehetett volna valami kevésbé bizarr színű szósszal is tálalni, mert így nagyjából úgy nézett ki mindegyik, mint akik összefosták magukat. Egyébként állagra kb. gumicukorszerű, és egy falat. Azért én megkóstolnám még ezt egy autentikusabb helyen is, mint a Tisza part. :)

Dzsembori

Mivel a múltkori céges buliba "véletlenül" elfelejtettek meghívni engem, mint büdös gyereket és a sleppemet, Nikit és Gábort, így a múlt héten megrendeztük a saját kis dzsemborinkat munka után. Állítom nagyobb duhajt csináltunk hárman, mint ami ott lehetett, persze Gogol Bordellora nem nehéz. El is mennék egy jó kis G. B. koncertre... persze egy rosszra is. :D
Egyébként pedig mióta a Sátán gyermekévé avanzsálódtam, azóta kb. vastagon leszarom az egészet cseresznyemagos kurvaszarral, és nem feszengek az ilyen céges megmozdulásokon.

Az idiotizmus csimboraszzója képekben:

Csibetáptorta... Om Nom Nom :)

Mivel már hónapok óta nem eszem húst, és Andris jól lecseszett, hogy emellett nem figyelek oda a megfelelő táplálkozásra, és gabonaféléket nem igazán fogyasztok, Csilla pedig megtámogatott egy makrobiotikus szakácskönyvvel, így ma elkészítettem az első vegetáriánus-makrobiotikus-irtó egészséges nyalánkságot, a mazsolás kukoricatortát. 

Na most ha evett már valaki szart, akkor ez simán übereli. Kukoricadara natúran megfőzve mazsolával meg egy kis eper díszítésnek. Őszintén szólva, csak az eperrel lehetett letuszkolni pár falatot. De azt is úgy, hogy az eper mindenképp nyomja el a dara ízét. Viszont ha már itt tartunk, főzés közben az illatáról ugrott be, hogy ez simán az a cucc, amit régen a kiscsibéknek adtunk. 

Makrobiotika ide vagy oda, nagyon sok XP-t kell még gyűjtenem, hogy a közeli és távoli jövőben bármikor is kedvet kapjak a kukoricadarához. A kutyáknak ellenben nagyon ízlett, bár ők a macskaszart is megeszik, ha nem figyelek oda, úgyhogy ez nem annyira mérvadó. :)

A külcsínre viszont még így is adtam. Linda szerint a "Szar, de szép" mezőnyben abszolút kategóriagyőztes lett. 

A dicséret ereje

Sosem terveztem úgy a blogomat, hogy majd nagy bölcsességeket fogok a világ (vagy annak a néhány embernek, aki ide keveredik) tudtára hozni, hogy majd én leszek a megmondóember, aki elmagyarázza, hogy hogy kell vagy hogy kellett volna... Itt nincsenek nagy bölcsességek, mélyenszántó gondolatok, csupán napi butaságok Berni-világából avagy a gumibelsőből, ahogy még nagyon frappánsan jellemezhetném. Ide aztán semmi aktuálpolitika, semmi bulvár nem tud válogatás nélkül bejutni, elég nagy szűrő van. Aztán most mégis eljött az a bizonyos pillanat... Nem másról van szó, mint arról, ahogy mi magyar emberek véleményt formálunk a dolgokról, másokról, azok teljesítményéről. Az egész onnan jön, hogy pár napja nem dohányzom. Kicsit feszültebben telnek a napok. Nálam egy sima átlagos nap is kiverné másnál a biztosítékot, úgyhogy el lehet képzelni a közvetlen környezetemben lévők mit élhetnek át nap mint nap. Másrészről, imádok cigarettázni, és nem is fogadtam szívesen az ötletet a leszokással kapcsolatban. Az eredeti terv az volt, hogy majd, ha 30 leszek, leszokom, amit szépen elsunnyogtam. Aztán, majd január 1-től, és  hogy, hogy nem, ez is elmaradt. Be kellett látnom, hogy ezek a határidők, mind csak időhúzások arra nézve, hogy elódázzam a leszokást. Aztán a minap gondoltam egyet, és a reggeli cigi + kávé kombó után nem gyújtottam rá többet. Először csak azt figyeltem, hogy kimaradt az első, aztán a második, aztán már a hatodik, és így tovább. Első nap még óránként lementem a teraszra a cigiszünetet eltölteni (cigi nélkül), másnap már elég volt napi kétszer kimennem. Hát, így telnek a napok, viaskodok magammal, hiányzik a cigaretta, maga a rágyújtás, a füst, az ízek... de csakis a teljes mértékű absztinencia visz előrébb a leszokás felé. A "csak a reggeli kávéhoz", "csak ebéd után", "csak napi x szálat" alkudozások egytől egyig időhúzás. És épp emiatt gondolom azt, hogy egy igazi hőstett, amit most teszek. Minden pillanat, minden óra, minden nap egy-egy győzelem. És hát elérkeztünk oda, amiről eleve írni akartam. Akik tudnak a kis akciómról, nagyon örülnek neki, és támogatnak. Néhány szkeptikus is akadt ugyan, ami viszont nagyon mellbe vágott, és elgondolkodtatott, arról, hogy hogyan is dicsérünk, hogyan is támogatjuk mi emberek egymást, az az volt, hogy volt valaki, aki azt mondta nekem, miután közöltem, hogy két napja nem gyújtottam rá, hogy "Én két nappal nem dicsekednék. Az emberek pár napig bírják, majd általában visszaszoknak. Majd ha már egy éve nem gyújtottál rá, az a valami." Nos, ez akkor irtó rosszul esett. Egyrészt nem dicsekedtem, csak tényt közöltem. Bár akár dicsekedhettem is volna, hiszen ez akkor is teljesítmény, főleg tőlem, hiszen imádok cigizni. Aztán, azt is gondolom, hogy minden út az első lépéssel kezdődik. Nem mondhatom ma még azt, hogy már egy éve dohányzom, holott csak pár napja. De ebben a pár napban benne van annak az egy (és remélem még több) évnek a lehetősége. És innen jutott eszembe, hogy mennyire nehezen tudunk dicséretet mondani. Pár hónapja olvastam egy blogban, hogy kutatások alapján elemezték, hogy a gyerekek milyen arányban hallanak pozitív illetve negatív kritikát. A szám megdöbbentő lesz: minden 1500 negatívra jut 30 pozitív. Mert a magyar embernek mindig van véleménye, ami legtöbbször negatív, mindig van egy-egy jó tanács a tarsolyában, kritikák tömkelege, beszólása, egy-egy szellemes megjegyzése, és főként ugye az, hogy mi tiltva nevelünk, ami szintén nem tesz jót a gyerekeink énképének. És hát gondoljunk bele, felnőttként mennyi pozitív élmény ér minket a napi rutin során? Ha rámosolyogsz valakire az utcán vagy a boltban a pénztárosnőre, még ő néz rád furcsán, holott alapból ennek természetesnek kéne lennie. Visszatérve a gyerekekhez, mindig az amerikai nevelés jut eszembe ilyenkor. Nyilván teljesen más kultúra, más társadalmi normarendszer, de azért érdemes elgondolkodni azon, hogy náluk a dicséret természetes dolog. Hogy a gyerek igenis megérdemli a dicséretet, ha jó valamiben, hogy megfelelő, egészséges önbizalma legyen. Azt gondolom, hogy ha a gyerek egy megfelelő mennyiségű, állandó pozitív visszacsatolásban nő fel, akkor sokkal könnyebben veszi később is az akadályokat. Míg nálunk éppen ennek a hiánya miatt, általában önbizalom hiányos, alacsony önértékelésben szenvedő, folyamatos frusztrációban élő felnőttekkel találkozhatunk.

Nosztalgia: ON. :)

Tegnap 7 év után találkoztam a főiskolás barátosnőmmel, Zsuzsával. Úristen, hát mennyire jó volt már! El is felejtettem, mekkora nagy barátság volt a mienk, és mennyire szerettem. Ő már  férj, gyerekek, irtó csajos, én meg még mindig itt idiótáskodok, képtelen vagyok felnőni. Ezzel szemben az együtt töltött órák alatt egyszer sem éreztem azt, hogy távol lennénk egymástól, ne lenne miről beszélni, vagy bármi is erőltetett lenne. Előkerült egy csomó régi sztori meg fénykép, ment a nosztalgia-party órákon át. Azóta én is feltúrtam a régi fotókat itthon, teljesen belemerültem az emlékekbe már két napja. Irtóra hiányoznak a fősulis évek, meg az akkori barátaim - ez most tudatosult bennem. Vagyis egy ideje kezd gyanússá válni a dolog, hogy az elmúlt néhány hónapban hat olyan emberrel találkoztam, beszéltem, akik ahhoz az időszakhoz kötnek. Annyira izgatott vagyok már most - és egy csomót agyalok is rajta -, hogy ezek a pontok mikor kapcsolódnak össze, és egyáltalán mit akar jelenteni. 

Szomorú vasárnap

Most már egészen biztos, hogy Hunya az életemre tör. Délután a következő beszélgetés zajlott le köztünk:


- Jól vagy?
- Nem.
-Szomorú vagy?
- Igen.
- Akkor küldök neked zenét.
- Jó.

Erre elküldni nekem a Szomorú vasárnap Leander-féle verzióját. Jó, hát ha eddig depresszív voltam, akkor legyek szuicid is? Kösziiii! Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátja van? :D

Szívmelengető

Ezt ma kaptam Csillától ajándékba. Annyira szép gondolatok, hogy túlcsordult a szívem. Muszáj másnak is adnom belőle.

"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... - Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. - Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. - Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz! Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked..." /G.G.Marquez/