Szipi-szupi barátos délután :)

Juuuj, tegnap csudajóóó napom volt! Nikicivel végre csajos délutánt tartottunk. Az idejét sem tudom, hogy mikor volt utoljára, és már nagyon hiányzott! (Megjegyzés Nikinek: Ha megint ennyit kell várni a következőig, megfojtalak! :) )
Az elején a szokásos kávézás után beiktattuk a bála-túrát, ami javarészt a bohóckodásról szól. Bár most nem találtunk irtó szexi pongyolákat, én azért kiválasztottam óriás Pikácsúúút a plüssök közül. :) Ő  végül nem jött velünk, de egy kép erejéig megörökítettük. Niki fotózott, úgyhogy kb. tizenötödszörre lett belőle értékelhető kép. :D:D:D 

Aztán nagy unalmunkban vettünk még egy csomó hasznos holmit. Nem is tudom eddig hogy lehettem meg a macis jegyzettömb és a Hello Kitty-s kindertojás nélkül... Végül jött a nagy ötlet, hogy menjünk ki a ParkCenterbe. Nehéz sorrendet felállítanom az újdonsült szerzeményeim között, mert egyszerűen mindegyiket imádom! Az első megvásárolt, de a dobogón csak a harmadik helyet megszerző dolog egy csúcsszuper Hupikék Törpikés póló, amit nem lehetett otthagyni a New Yorkerben. Velem akart jönni. Mit tehettem volna? A második a "gudvancos szőrű" fülvédőm, amiből már évek óta keresem a megfelelő példányt, és idén végre sikerült rátalálnom. Ez szintén nagy boldogság számomra. :)

A nap fénypontja viszont a tökéletes vintage style gyűrűm! Egyszerűen szerelmes vagyok belé! A leggyönyörűbb, amit valaha láttam. Naná, hogy ő lett az első helyezett... :)

Nikicivel elkészítettük a szokásos barátnős képünket is. Ja igen, és itt már viselem a szintén ekkor beszerzett új hajdíszemet, amit eredetileg a tervezők kitűzőnek álmodtak meg, de én felülbíráltam. Amikor először a hajamba raktam Niki teljesen rosszul lett. Rá 10 percre megkaptam, hogy: "De utállak, hogy mindenféle hülyeséget kitalálsz, magadra aggatsz, aztán mégis milyen jól áll! " :D:D:D

A cipős képek szintén a megszokott dolgok közé tartoznak nálunk, de ez azért is különlegesebb, mert itt már valakinek új cipőcskéje van. :) A bevásárló körút vége felé nagyjából ez volt az eredmény, ezután már csak két szatyor csatlakozott a csapathoz, miután ki is fakadtam, hogy: "Ezt ki engedte meg?!?!?!"  Hirtelen felindulásból ugyanis elköltöttem azt a pénzt, amiből szegény halacskáimnak szerettem volna barátot venni, sőt még Icci anyuméktól kapott névnapi ajándékpénzét is sikerült felélnem. Hoppá!!! :) Nem is értem, hogy került még délelőtt a pénztárcámba. :D

A délután hátralevő részét, illetve az estét már Hunyával töltöttem. Végre megint rendesen ettem, ahogy ő mondaná. Szerinte soha nem eszem normálisan, ezért mindig etet, bár bevallása szerint ő soha nem emeli piedesztálra a kajálást. Na, persze! :):) Aztán folyamatosan mesél, én pedig úgy röhögök, mint egy ló. (Persze ez már megint csak szerinte van így. Én inkább azt mondanám, hogy kedvesen kacarászok.) Nagyon szeretem, mert mindig meg tud nevettetni. Hazafelé úton pedig szinte kivétel nélkül bluest hallgatunk, ő pedig énekel. Ez a kedvenc részem a találkozásainkban. 

Nagyjából ennyi történt tegnap, csak annyira fáradt voltam, hogy már nem volt erőm blogolni. Most pedig itt ülök az irodában a felügyeleten, és próbálok ébren maradni még reggel 8-ig. Holnap pedig végre hétvége és duhaaaaaaaaaj! :)

Ipari mennyiségű "panoninalé" befőzés

Drága Mama múlt hét hétfőn rám sózott 3 vödör paradicsomot, emiatt az életem majdnem egy hétig  a paradicsomok körül forgott.

Azon hamar túltettem magam, hogy az utolsó ilyen jellegű kapcsolatom a paradicsommal még gyerekkoromban volt, amikor Dédinek segítettem, ám ez jobbára pancsikolás volt, mint érdemi munka. Nagyobb problémának tűnt viszont, hogy se üvegem, se gigaméretű lábasom nem volt, úgyhogy ezekért még futkározhattam egy sort. A keddi napom egy 8 órás műszak szintjén ment rá erre a projektre, ugyanis délután 4-től éjfélig ezen ügyködtem. Bevallom a vége felé már kifejezetten utáltam, és majdnem ott tartottam, hogy az összes üveget elajándékozom, mert rá nézni sem tudok, nem hogy alkalomadtán enni belőle.

  

Maga a főzés bizonyult a legegyszerűbb, és ebben a mezőnyben a leggyorsabb részfeladatnak is, mivel a passzírozás során a konyhában elszabadult a pokol. Az egy dolog, hogy maga a szerkezet egy igazi retro technika - szerintem Mama még lánykorában tehetett rá szert, na jó, max. mikor férjhez ment -, de picike, irtó lassan lehetett vele haladni, és képletesen szólva orrán-száján fröcskölte mind a levet, mind a trutymót. Ebből adódóan az egész konyha úszott a paradicsomban, olyan szinten, hogy még a kutyák is - akik persze szokás szerint ott lábatlankodtak - tiszta pirosak lettek. Ez fehér szőrűek lévén Artúr és Gigi esetében jelentett inkább gondot.

A 3 vödör paradicsomból 17 db 7,5 dl-es üvegnyi levet sikerült kinyernem. Nem egy jó biznisz ez a paradicsombefőzés, akár ha a ráfordított időt nézzük, akár azt, hogy kb. mennyiért kapom meg a boltban. Na de nem ez a lényeg! Mama örül, mert befőztem a paradicsomait, én örülök, mert írhatok róla egy bejegyzést a blogomba, és tegnap is mindenki örült, amikor elkészítettem az első levest belőle.
Természetesen a "ha paradicsomleves, akkor betűtészta, ha betűtészta, akkor ki kell rakni a nevünket belőle" összefüggés a mai napig érvényes. Valahogy ez nálam még ovi óta megmaradt, és persze tegnap sem jártam el másképp. :)

Aztán a mai nappal véglegesen lezárult egy fejezet az életemben, mégpedig a paradicsombefőzésé. A szokásos dizájn elkészítésével pontot tettem a végére. Most már csak néhány kép a "kalapos kisasszonyokról" és befejezem a paradicsomos ámokfutásomat. :)

Lekvárdizájn a'la szaboberni :)

Úgy döntöttem, hogy először a képeket töltöm fel a lekvárjaimról, mert ez a leggyorsabb és legegyszerűbb. Valószínű ma már másra nem is lesz időm, de legalább végre haladok. Jippppiiijájééé! :)

Igazi kis retro-dizájnt kaptak a drágáim, még a vinyetták betűtípusa is Jane Austen, na és persze hogy cikk-cakk ollóval vágtam ki őket. A kékfestőről és a babos kendős anyagról nem is beszélve...

Ismét nagyot alkottam. Kezdem érezni a tömjén illatát, úgyhogy befejezem... :):):) Jöjjenek a képek...  

Kimaradt jelenetek... :)

Félelmetes, hogy augusztus 11.-én volt az utolsó bejegyzésem a blogomban. Egyszerűen nem értem, hogy hova tűnik az idő, de soha nincs elég, a saját dolgaimra meg aztán végképp. Az elmúlt másfél hónapban pedig annyi minden történt, amiről érdemes lett volna írni akár külön-külön is, erre most csinálhatok belőlük összefoglalót. Pfff! 

Hát, nézzük csak!

Augusztus 11-én postára adtam a felvételim hitelesítő lapjait. Erről külön posztot lehetne nyitni nagyjából olyan címmel, hogy "Hogyan nem lettem web-programozó...". 

A lényege a következő: Bár voltak kétségeim az e-felvételit illetően (persze csak magamban, megjegyzem még mindig sokkal jobb dolognak tartom, mint a hagyományos verziót), valamint a pontjaimmal kapcsolatban, hogy vajon elég lesz-e. Természetesen elég lett. Sőt, meg is haladta a felvételhez szükséges ponthatárt, mint utóbb kiderült. És hogy miért nem vagyok hallgató a GDF-en? Nos, sikeresen felvételiztem Budapestre nappali szakra. :D:D:D Fogalmam sincs, hogy ez hogy sikerült, mit néztem félre, de sem a várost, sem a tagozatot nem sikerült belőnöm. :) Ellenben kiderült, hogy 400 pontom tuti van, ez alapján bátran meg lehet célozni az ilyen ponthatár körüli szakokat a jövőben.

Szintén e havi történet, hogy bűnöző lettem. :) Augusztus 26-án kaptam  kézhez a Polgármesteri Hivataltól azt a végzést, miszerint eljárás indult ellenem birtokháborítás és állattartás miatt. Kedves panellakó embertársaim ugyanis aláírást gyűjtöttek és feljelentettek az Önkormányzatnál, mert szerintük éjjel-nappal megállás nélkül ugatnak a kutyáink, amivel zavarják a környéken élők nyugalmát. A legdurvább ferdítés az egész sztoriban az, hogy állításuk szerint többször éltek panasszal ez ügyben, és mi semmit nem reagáltunk erre. Szeptember 6-án lett volna a meghallgatás, aminek kérvényeztem az elhalasztását, azóta kuss van. Nem bánnám, ha így is maradna, és elfelejtenék tovább göngyölíteni az ügyet. Minden esetre posztolok egy képet emlékbe a kapott levél egy részéről. A lényeg szerepel rajta.

Jaj, és hogy el ne felejtsem, egy nagyon frappáns kis videó még ez ügyben: 

Augusztus 29-e szintén sarkalatos pont volt az életemben, mégpedig azért, mert megvettem életem első tűsarkú cipőjét. Majdnem 30 évet kellett rá várni, de csodaszééép!!! Imádom!

Az apropója pedig, hogy szeptember 3-án lakodalomba voltam hivatalos, méghozzá nem is akármilyen posztban, én voltam Zsoló kísérője. Mint násznagy velem villoghatott, én pedig a főasztalnál ülhettem. Hja, helyezkedni tudni kell... :) Mondjuk ennél alacsonyabb pozícióba el sem megyek... :D:D:D 

Azért posztolok néhány képet, hogy maradjon ennek is nyoma...

A cipőmbe viszont annyira beleszerelmesedtem, hogy azóta sem raktam el őket a szekrénybe. Sőt, nem hogy a szekrénybe, a dobozba nem raktam vissza, hogy mindig lássam, ha bejövök a szobámba. Kár, hogy javarészt dorkót hordok, és ahhoz passzoló ruhákat, illetve az is kár, hogy nem nagyon tudok benne menni 5 méternél többet. Viszont fotózni olyan jó... Csináltam is néhány tökjó képet... még idebiggyesztem a kedvenceimet. :)

Na, hát nagyjából ennyi lenne az elmúlt másfél hónap összefoglalója. Maradt viszont egy-két olyan dolog, amiről külön posztban szeretnék írni. Úgyhogy hamarosan jön a szülinapom, a Szüreti Napok interjúi, és néhány képet felteszek az eddig elkészült lekvárokról is, mivel ez szintén elmaradt a múlt hónapban. Túl szépek lettek ahhoz, hogy ne osszam meg másokkal is... :D

Szóóóóval hamarosan jövööööök! :):):)

Szilvalekvár mama módra

Vasárnap Zsolóval közösen szilvalekvár gyártásra adtuk a fejünket. Hozott nekem egy vödör, igazi fáról szedett, mézédes szilvát, nem ám bolti vastaghéjú, savanyút, mint amihez a múltkor a Tescoban volt szerencsénk. 

A fáról szedett szilvának az előnyei mellett azonban meg van az a hátránya, hogy már van lakója, így a szilva egy része sajnos a kukában landolt. Persze így is több, mint 3 kg maradt, ami a feldolgozás során a tízszeresének tűnt, ugyanis egy szilvaszemet 16 darabra vágtunk fel. 

 

Na, innen a receptet már nem tudom pontosan leírni, mert ez igazi "mama-féle" lekvárfőzés: "gondolom és kóstolom formára". Ami a lényeg, hogy Zsoló mamája kiadta az ukázt: Szilvalekvárba soha nem teszünk előre cukrot, hanem folyamatosan kóstoljuk, és ha a végén nem elég édes, akkor elhúzhatjuk fölötte a cukros zacskót. :)

Ami biztos: két vaníliarúd és valamennyi fahéj belekerült. Persze utóbbi csak csínján, mert én annyira nem vagyok fahéj párti. A cukrot viszont annál inkább szeretem, így ebből volt is egy kis vitánk Zsolóval. Szerintem a lekvár attól lekvár, hogy összeragad a szám, ő viszont annyira nem édesszájú. Ami nekem savanyú volt, az már neki pont jó. Így amikor nem figyelt, sunyiban belecsempésztem egy csomó cukrot. Persze így is jó volt. :D:D:D 

Azért hagytam kibontakozni, ha már közösen csináltuk: kevergethette a lekvárt.

 

Összesen 7 kis üveg lekvárt nyertünk ki a 3 kg szilvából, és szerintem nagyon finom lett. Azt kell mondanom, hogy nagyon tehetségesek vagyunk! :):):) Következő közös projektünk a baracklekvár lesz. Csak a mihez tartás végett mondom... :D:D:D